Az élet szaros oldala

Nagyon sokszor csak azt érzem, hogy elegem van mindenből és mindenkiből, az életből magából... És nagyon sokszor ilyenkor csak azt kívánom, hogy táguljon a közelemből minden ember, és csend legyen körülöttem, mert nem bírom már sokáig, és jobb egyedül lenni... Jobb egyedül megbirkózni a problémákkal, és könnyebb elrejteni a bajunkat meg a könnyeinket... Jobb, ha nem lát senki sem gyengének vagy sebezhetőnek, mert abból csak baj származhat, vagy egy hatalmas csattanásra számíthat, bukásra és koppanóra. Annyi ember rohangál az utcán, tele gondokkal, aminek a súlya alatt már meggörbült a válluk. És ők mégsem panaszkodnak, de ha mégis, akkor csakis egy olyan személynek, akinek szintúgy problémája van és csak üresen és sablonosan bólogat, miközben teljesen máshol jár az esze... És ők meg vannak róla győződve, hogy megértők és jó hallgatók, vakok és semmitmondóak ezek az emberek, akiknek a lelkében nincs tükör, és nem látja saját magát, a többi pedig csak hazudik jóindulatúan, mert a haverjuk vagy a családtagjuk, és ugyanolyan üressé válnak... Ördögi kör ez, egy kimondatlan ösztönös emberi törvényrendszer, amit soha senki nem mondott ki, és soha senki nem hozott létre, csak úgy "jött". Minden ember ennek részese, és néha undorít, néha nem esik jól, de öntudatlanul is ezt tesszük; elrejtjük, kiborulunk, sírunk, "hallgatunk" másokat, és közben jár folyamatosan az agyunk, hogy mit kellene főzni szombaton, hogy vajon bezártam-e az ajtót, vagy hogy beraktam-e a hűtőbe a tejet... Mindez annyira sablonos és rettenetesen unalmas, többet akarok ennél, és nem tudom mindezt megmagyarázni, mert fogalmam sincs, hogy mit akarok tulajdonképpen, mert ennek talán nincs is fogalma....
Talán csak sodródom az árral, és újra figyelmen kívül hagyom a dolgaimat, és ezért újra rosszul érzem majd magam... de mindegy...